2010. jan. 15.

» 3.
2010. jan. 15. 1:49 | írta: _persona | még nincsenek kommentek

(bocs de ez egy eldugott myspace bejegyzésből lett bemásolva, ergo nincsenek hosszú ö-k és ü-k.)

 

hát mert az ember azt hiszi hogy okos felnott felelosségteljes szegmense a szorgalmatos társadalomnak. vagy egy kazamatának,ahová teljesen egyedül elvonulhat és remetemódra számlálgathatja a szöszmösz lélekrezdüléseket.

mert az ember, de foleg az emberlánya azt hiszi, olyan nagyon jó dolog az a sinusgörbe, meg a vörös körmök, no nem a körömlakktól, hanem a beszáradt vértol, az sem igazi, csak olyan belülrol kifelé könnyezett váladékféle, részben saját magából, részben másokból.

hát mert "olyan jó lenne nem ütni vissza" meg egyáltalán, nem ütni. nem vinnyogni és nem is orjöngeni, meg kéne nemhinni hogy mindegy hogy beledöglesz vagy jön az nagy szent "kátárszisz", csak az ne legyen hogy sssssss egyenesssssss.

meg egyáltalán, jó lenne valahonnan nem sikítva elmenni. mert annyira vicces amikor kurvára semmi szél és közben az egyszál rekettyés a nagy lila üveggyapotpuszta közepén visít mint a Morosgoványi a Taxidermiában, amikor valamit oda dugott ahová nem kéne, aztán jött a kakas.

kéremszépen, tessék felállni, azt mondja a bíróúr, pocakos, és valószínuleg ötven éve nem látott not, bár talán egy tizessel ha több..akkor is maximum a jóanyját a sufniban. ebbol következik nyíl: nagyon undorító és nagyon meg van gyozodve a saját szentségességérol.
kérem szépen, tessék felállni, azt mondja a bíróúr, hát kérem, kisasszony, kijönni ide, pad mögé leülni, kicsi szájat befogni, jogában áll hallgatni, tessék már vele egyszer az életben élni.
és akkor a szemüveges Timár Péter filmekbeli titkárnot idézo entitás lassan pötyörészni kezdi a papírra a felhúzott szemöldökömet meg a körmeimet amiket szisztematikusan ikozaéder formákra rágtam.

kérem szépen kiasszony maga vétkezett.

(tudom, mondj újat te patkány)

magának van egy nagy bune.

(több is. melyikkel kezded?)

mer' az a helyzet, hogy gyerek a kegyed.

(hahaha. szeretem eztafajta éleslátást, mellyel a jóisten nemlétezo látensmanifesztum röpketegei áldják meg a képzeletbeli antihímeket)

meg a másik helyzet az meg az, hogy karmol, tetszik tudni, az fáj, hát maga is csak ember, méghozzá..most hogy így elnézem, nem is az az elsoosztályú fajta. se nem különleges, se nem karakteres, szépnek nem mondanám, tetszett már ezt az arcélt tanulmányozni? hát ez férfié, nem noé, kéremszépen. mellesleg kicsi a melle. mellesleg. mellékesen mellétoldva, mellébeszélés nélkül. hát maximum öt pontot tudok adni ami még boven elégtelen. tessék szépen meglátogatni egy Mélytengeri Szarokráját, utána visszajönni, utóvizsgázni, talán átengedem egy kettessel.

(kéremszépen én innen lépegetek tova lassan ha nem böki már ki, lógok-e még ma azon a rózsaszín férfiingen...)

no kedves kisasszony, az a helyzet, hogy kitaláltam én kegyednek egy nagyon jó büntetést.

(zseniális csak azt még azért elmondom hogy tessék engem a tatai tóba szórni majd, mint...) bíró úr elnézést...

fogjabeaszáját kicsilány, nem kaptál szót.

(ciripp ciripp, mit tetszik csinálni a szemem sarkában, sós-kesernyés istencsapása)

aztatot látom vala hogy tudol bocsánatot kérni meg cicaszemeket mereszteni, kéremszépen, pedig egészen kis apró varjúszemek ezek kéremszépen. meg, aztatot is látom, hogy oszintén tetszik mondani. csak tetsziktudni egy ido után az ember már erre is nagy ívben tojik. hatvan fokos röppályaíven, mondjuk, pluszmínusz gravitáció, közegellenállás és általános vállalkozói adó.

(ajóéletbe hát sajnálom most erre mit mondjak)

szóval tetsziktudni az itten a nagy helyzet, hogy itten az lesz a büntetés, hogy...

("akasszuk fel könyörgöm akasszuk fel" valahol Európában, de mindegy is, lógni fogok én azon a férfiingen. rózsaszín, az egy dolog, szemét Bergman, ateista lettem miattad az ketto, és tessék, nem volt idom visszahinni magam, hát most majd úgy járok mint Berlioz, emelgethetik a fejemet a Wolandok.)

...hát az lesz a büntetés hogy életfogytiglani elzárást kap a kisasszony a közönybe.

(miafaszvan)

hát az lesz itten kéremszépen hogy lesz a kegyednek kihez odabújni, persze, hát nem púpos, meg van két lába. és ha megvan a jóember, nyugodtan tessék ordítani meg orjöngeni meg sikítva röhögni,asztalontáncolni, hát nem fogja érdekelni, tetszik tudni. de nem ez a legrosszabb... mer' az ember belefárad az ordításba egyszer. majd azt tessék elképzelni, amikor nem fogja fel a kegyed szempillájának a rezdülését, meg azt a pici mosolyt a szája szélén, vagy a pomogácsokat, vagy egy kisujjpillangó szárnycsapását, tetszik tudni, káoszelmélet, meg vihar. tetszett már látni üvegszemet? csodagyönyöruséges fantazmagóriamanifesztum az hogy üvegszem. csak tessék elképzelni most aztatot hogy homályosüvegbol van nem a mezei simából. tetszett már olyat látni az a kis érdes nem áttetszo. no. hát valami ilyenen át látja ezentúl kegyedet az a pár szerencsétlen marha, aki kegyed mellé kötelezi magát egy vödör víznyi idomorzsára.osztán, ha ez nem elég, ki lehet terjeszteni a büntetést a tisztelt családra és a kicsiny pajtásaira is akiket megörvendeztet a  jelenlétével.

(kéremszépen. ez rosszabb mint Woland meg a nyakkendok)

ellenvetés ugye nincs, köszönöm, tárgyalást berekesztem mert vádlottat kirekesztem az emberi hullámvasutak zrt bármely járatán való utazásból, bérlet híján, melyet úgy hívnak: türelem és önfegyelem.

(kéremszépen)

mitteccikmondani?

(kéremszépen. beszélnék én de nem megy valami ragacsos massza összetapasztotta a szócsövemet és valami iszonyatos rémület van megint jönnek a pomogácsok, a langolierek, kalimpálok hogy úristen doboz, tessék innen kiengedni, kéremszépen, tessék engem elmenni hagyni, én jó leszek, én jó leszek, esküszöm minden celluloidra és zongorahangra és legfoképp celluloidzongorára ami 25 frame per secundum hangnemben játssza a legcsodásabb szonátákat. valamifél furcsa neve van, valami "élet", vagy nem is tudom, istenemre. mi történik itt.)

hát ne tessék így nézni kéremszépen vedleni kell - mondja a dagadt, és elkezdi lebontani magáról a borét. - ne tessék kérem azt várni hogy most mindjárt elobújik Glinda, a jóboszorkány. - mondja a valami, és szétfoszlik nagy hirtelen.

a kocka eltunik, meg a massza is, meg a pomogácsok, langolierek, kvázifélelem...

hát most megint itt ül az ember lánya, kérem szépen, és nagyon vigyáz magára, mert a vén disznó még annyit odasúgott, ezentúl odafigyel és rendesen a szétrágott körmeire néz az ember lányának.

végülis, végsosoron,végkövetkeztetésképp,végtelenségig nyújthatná az ember - ha tudná, ki volt az a dagadt bíró, ha egyáltalán az volt, vagy akármi, ne várja az ember az ateistától hogy rögtön halleluját zeng de mégis fura, és akkor hirtelen leül az emberlánya mégis, és nekiáll töprengeni, és valami csoda folytán kiprésel a szeme sarkából egy pici kék valamit aminek négy szirma meg sárga közepe van, és 25 frame per secundummal csengetozik szép halkan. És emberlánya feláll és odaadja..no pontosan annak, aki tudja magáról, hogy az aki, amiatt, ami volt, és most meg már valami más de azért lehet jó az is."Sőt". ( Meg mégegymásiknak, és egy harmadiknak, és legfoképp a negyediknek, meg  bárkinek akin vannak karmolások.)

 

2007.01.06.

2010. jan. 13.

» 2.
2010. jan. 13. 1:17 | írta: _persona | még nincsenek kommentek

2.

 

A levelek furcsa szörnyekké sűrűsödnek, és az elképzelhető legbájosabb táncokat lejtik.  Olyanok, mint a rémálmok sötét alakjai, akik egyszer csak varázsütésre megszelídülnek, és hirtelen olyan kedves arcuk lesz. Mert a mama bejött és meglátta, hogy égeted a villanyt. A pénz viszont kevés, szóval, a francba is, eszednél vagy te gyerek, kapcsold már le. A sötétben pedig nincs más választás, mint az, hogy a szörnyek megszelídülnek, és hirtelen zöld levelek tömege hull a százholdas pagonyra. Tavasszal – ez tudományos kutatás eredménye – a levegő a lehető leges legkönnyebb, minden bizonnyal kisasszonnyá változik, de legalább egy szép arcú tavi költővé. Gondolkodni való hirtelen nincs is sok – talán csak annyi, hogy vajon mi lesz a világgal száz év múlva, amikor majd az emberek óriási, üveggel zárt komplexumokban kénytelenek leélni az életüket. A tompaság és a reménytelen, utolsó elveszítettség. Mindegy. A mozikban Tim Burtont, a Coen fivéreket és Paul Thomas Andersont játszanak, az egyetem úgy hullik le rólam, mint… tessék behelyettesíteni az ide vágó passzust, ezen felül szokatlanul hisztisek a macskák, a kasztráltakat is beleértve, a konzervborsónak pedig évtizedek óta ugyanolyan az íze. Szervusz, március.

 

2008.02.25

» 1.
2010. jan. 13. 1:06 | írta: _persona | még nincsenek kommentek

1.

Világosan láttam előre, hogy úgy lesz. Megmondták már, nem is egyszer – csak annyit kellett tennem, hogy félresöpröm az útból a kétkedés legapróbb morzsáit is. Egészen pontosan tudtam, hogy nekem, akkor, ott, meg kell halnom. Ez már egészen egyszerűen kivédhetetlen volt. Itt már nem segített semmi, amire régebben megtanítottak. Itt már nem volt mit elkerülni. Ezt nem lehetett kiszámítani. Mennyi az esélye annak, hogy furcsa késztetéstől vezérelve áttérj az út másik oldalára – talán szebben sütött ott a nap, nem is tudom – és az odaát lustán az ég felé meredező, bomló homlokzatú klasszicista lakóház egyik aláhulló téglája szabályosan kettémetszi a koponyádat? Mint mikor egy főtt tojást koccintanak a lábos széléhez, és a repedés lassan végigfut a kemény mészvázon. Pedig így történt. Előbb hallottam a csattanást, azután éreztem a fájdalmat. Éles, metsző, villanásnyi kín. Azt, ahogy lassan eldőlök, és az arcom a betonnak ütközik, már nem is fogtam fel. Akkor már halott voltam. Megjegyzem, ha a tégla ütötte sebbe nem halok bele, hát elvisz az esés következtében az agyamba fúródó orrcsont okozta károsodás. Olyan profán, olyan lehetetlen volt az egész. Annyi elképzelhetetlen próbatétel után végül egy ilyen fatális véletlen vet véget az egésznek. Hallottam, esküszöm, hallottam, ahogy röhögnek rajtam. Mind. Tanítómestereim, játszópajtásaim. Démonaim a panelházban. Az istentelen irónia – megtanítani valakit, hogyan játssza ki a halált, aztán utána merő viccből a csuklyás dög elé hajítani. Röhögni a markukba – azt tudnak. Még most is dühös vagyok, ha erről kell éreznem. Éreznem, azt mondtam. Mert a halál nem valami bámulatos megvilágosodás, senki nem születik újjá macskaként vagy tiszavirágként, és meg sem semmisülünk igazán. Bár, a fene se tudja. Csak a magam haláláról tudok nyilatkozni. Nos, tehát, tételezzük fel, hogy meghalsz. Fehér fény, alagút, meg a többi marhaság… Az csak valami ködös hallucináció, amit az utolsókat rúgó agy néhány furcsa neuron-kapcsolata idéz elő…vagy a fene se tudja. Nem, a halál ennél sokkal mókásabb. Képzeld el, hogy hirtelen a tested megszűnik létezni. Ezzel együtt természetesen az agyad is. Megszűnik, értelmet veszt egy csomó funkció, amelyek nélkül azelőtt létezni sem tudtál volna. Látás, hallás, szaglás, tapintás… Mi marad meg belőled? Tulajdonképpen semmi. Viszont mi marad meg abból, ami körülvesz? Minden. És akkor ez a nagy minden, amibe beletartozik a szélben táncoló műanyag zacskótól kezdve Bach Brandenburgi versenyén át Jarman elmebeteg homokos Shakespeare-filmje, egyszer csak elkezd érezni téged. Cserébe azért, mert míg képes voltál rá, átélted őket. Ez a sok percepció egyszerre csak olyan elképesztő mértékű, szinte befogadhatatlan mélységű szeretettel és gondoskodással vesz körül, amitől igazán zokogni szeretnél – sajnos már nem tudsz. Akkor a külvilág napszámosai megnyitják minden rejtett kapujukat – és az egyetlen, amire maradéktalanul és teljes egészében képes vagy: érezni. Érezni mindent és mindenkit. Átáramolni, keresztülfolyni, megtörténni, átesni, belezuhanni, széttagozódni, összeláncolódni. Az akkor és most tökéletes állapota, jelen lenni hol egy levélben, hol egy csigaházban, hol egy kutya szép, okos barna szemében. Csak miután meghaltam, értettem meg igazán, miért volt életemben olyan sokszor az a furcsa érzés… hogy ezen a földön minden él és mozog. Hogy minden élő és léttelen valójában táncosa az idő sosem szűnő zenéjének. Hogy egy vizespohár ugyanúgy járhat tangót, mint annak a koldusnak a ráncai, aki mindig a harmadik cipőbolt sarkában vackolta be magát. És hogy a legtökéletesebb dolog a világon ennek a táncnak a megfigyelése, átélése, vagy máskor megkoreografálása. Az elképzelhető legfurcsább dolog volt, amikor pontosan tudtam, hogy az a fatörzs, fogkefe vagy ablakkeret szól hozzám. Súgni akar nekem valamit. Mutatni. Láttatni. Éreztetni. Önmagát. Vagy amikor elkezded megfigyelni az embereket, és egy idő után látni kezded a batyuikat, amelyeket a hátukon cipelnek. Mert mind más ritmusra lépi az időt, ami neki adatott. És másképp görnyed azalatt a táv alatt, amit már letáncolt. Vagy amikor elég ideig figyeled egy ember szavait, gesztusait, arcát, és kész kis pszichológiai jellemrajzot firkálsz róla láthatatlan noteszébe. Mert zsinegeket érzel, acélerős zsinegeket, amelyek minden egyes porcikádból a világod felé irányulnak, annak kavicsai, platánfái, macskái, kisfiúi és kislányai felé… és valahányszor időt szánsz arra, hogy egy pillantást vess rájuk, a zsinegek óhatatlanul megrezdülnek, olyan módon, ahogy a megfigyelt a maga pillanatnyi, esetleges táncát a testedbe áramoltatja. Pillanatnyi együtt lüktetések…ebből áll az egész.

Hát hogy is lehetne másképp – igen, csak azután értettem meg igazán, hogy meghaltam. A miértet. Most, hogy én sem vagyok többé más, mint egy azok közül a furcsa rebbenések közül, amelyek arra várnak, hogy óhatatlanul átessenek valami hús-vér valón. Lenyomatként pedig nem hagyhatok mást, csak valamit, valami aprót… kedveset, ostobát, gorombát, szomorút, bámulatra méltót vagy elképesztőt… valami egészen picike kis rezdülést, ami pillanatokra arra készteti azt a furcsa kis jószágot, ami a mellkasod bal oldalába ágyazódva üti a legtökéletesebb ritmust, hogy másképp diktálja azt. Hogy érezzetek. Ha csak egy kicsit is.

Nekem most sok dolgom igazából nincs… úgy gondoltam, mesélek egy kicsit. Bárki felállhat, ha unja a történetet. Mindenesetre én most belefogok…

 

2007.02.24

 

(hint - sose folytattam. muhhaha.)

» 0.
2010. jan. 13. 1:05 | írta: _persona | 1 komment

(az egész a csoppy hibája. miután találkozom vele, mindig elkezdek blogot írni. szörnyű. de most sok írnivalóm nincs, illetve lenne, csak minek, na mindegy. experimentálás no1. - két-három éve elég sok mindent írogattam, csak úgy magamnak, virtuál-jegyzetfüzetbe. sose raktam ki semmilyen blogba, social network oldalra, akármi. sose látta senki nagy részüket. úgyhogy szegények ott porosodnak a c meghajtó dokumentumok mappában és néha nagyot sóhajtanak. na gyertek kis teknősök játszani. ti meg olvassatok mesét, agymenést, ha van kedvetek.  a stiláris anomáliákat fikázni nyugodtan lehet, a társadalom megnyugtatása végett viszont még előljáróban megjegyzem, hogy - nem célom a közeli vagy távoli jövőben bármely szerencsétlen fát arra kárhozatni, hogy a meggyalázott holttestének préselt változatára nyalja ezeket valami nyomda-mikrobi. blogba viszont tán befér, úgyhogy ennyi. mert a nyúl most így akarta. tsók.)

 


 

2009. máj. 28.

» reload
2009. máj. 28. 12:55 | írta: _persona | még nincsenek kommentek
ez van. majd írok, ha lesz mit.